Egy korábbi felmérés eredményei szerint a magyar anyák 90 százaléka elvetetné fiú magzatát, ha előre tudná, hogy homoszexuális lesz. Ugyanezt a döntést szívbetegség esetén csak egyharmaduk hozná meg. Homoszexuális gyerek esetén miért félünk még mindig ennyire a másságtól?
Az említett vizsgálatról még dr. Czeizel Endre orvos-genetikus mesélt négy évvel ezelőtt: az ötezer anyát megkérdező felmérésben azt vizsgálták, a nők milyen indokokkal szakíttatnák meg terhességüket. Míg a korai szívinfarktust okozó gén jelenléte még csak 31 százalékuknál hozott volna abortuszt, addig a férfi homoszexualitásért felelős génnél már 91 százalék választotta volna a baba elvetetését. Az utóbbi négy évben ugyan biztosan változott a helyzet, de jelentős javulásról nem számolhatunk be. A hírhedten liberális Amerikában, ahol a melegek is házasodhatnak, sőt, örökbe is fogadhatnak, az utcán élő gyerekek nagy része azért nem tud a saját otthonában élni, mert mássága miatt elkergették otthonról. Más kutatási eredmények szerint a homoszexuális tinédzserek nagyjából fele megkísérel véget vetni az életének legalább egyszer amiatt, mert nem felel meg szülei és kortársai elvárásának. Hazánkban ugyan az utóbbi években szerencsére a tolerancia kezd meghatározóvá válni, még mindig sok homoszexuális fiatal titkolja másságát.
Anita (32) soha nem vetetné el emiatt a babáját:
„Megdöbbentő, ahogy a saját szülei képesek egy gyermek életét tönkretenni. Nem elég, hogy elvetetnék, meg se szülessen, de még el is kergetik otthonról. Ismerek szülőket, akik fennhangon kijelentették, hogy az ő gyerekük bizony nem lesz ‘más’ – és akkor egy másik szót használtam, mint ők. Engem ez teljes mértékben felháborít, mert az egyetlen kislányomért is évekig küzdöttem, hogy megfoganhasson. Most 2 éves, és tudtam, hogy akkor is az én lányom, ha beteg lesz, rossz, vagy bármi, amivel nem értek egyet – ráadásul a nemi orientáció ma már nem is olyan hatalmas probléma, mint mondjuk egy életen át tartó krónikus betegség. Hány szülő hurcolja mégis kezelésekre a gyermekét, vagy táplálja csövön át, hány meddő pár van, aki nagyon örülne egy homoszexuális gyereknek is? Más világban élünk már, mint régen, fel kéne fognunk, hogy igenis létezik homoszexualitás, de ez ma már szinte semmiben nem jelent problémát.”
Réka (45) nehezen fogadná el gyermeke másságát:
„Pont kamasz gyermekeim vannak, és hazudnék, ha azt mondanám, nem aggasztott az, hogy esetleg homoszexuális irányba mennek. El nem vetetném a babát, ha kiderülne róla előre, hogy homoszexuális lesz, de ha most valamelyik gyerekem elém állna a nagy bejelentéssel, akkor biztos, hogy sokkolna, és nem tudnék azonnal a nyakába borulni örömömben. Hagyományos nagymama szeretnék lenni, és féltem a fiam és a lányom olyan dolgoktól, amik miatt hátrányok, megkülönböztetések érhetik – a másság pedig pont ilyen. Ennek ellenére meg tudnék birkózni a gondolattal, ha mégis így alakulna a sorsuk, de ezt például az apjukról már nehezebben tudom elképzelni, ha homoszexuális gyerekről van szó.”
Skultéti-Szabó Katalin klinikai szakpszichológus a szülők motivációiról mesélt a Life.hu-nak:
„A szexualitás egyidős az emberiséggel, tudományos, illetve orvosi szemszögből azonban igazán csak a múlt század második fele óta elfogadott a szexuális másság. A homoszexualitás az 1973-as pszichiátriai világkongresszus óta nem tekinthető betegségnek és terápiás problémának. A Betegségek Nemzetközi Osztályozásában már rég nem szerepel a homoszexualitás, mégis elterjedt a homofóbia. A medicinával ellentétben a homoszexualitás szociológiai leértékelése, a homofóbiával kapcsolatos hozzáállás és annak különféle árnyalatai társadalmunkban továbbra is tapasztalhatók. Maga a szó is: ‘fóbia’, azt a képzetet kelti, hogy pszichiátriai problémákkal küzdő egyén jellemzője.”
„Egyes kutatók a homoszexuálisoktól való idegenkedést evolúciós okkal magyarázzák. Minden mássággal kapcsolatban elmondható, hogy amit nem ismerünk, attól távolságot tartunk, tartózkodunk. Ennek a viselkedésnek az oka, hogy az idegen esetlegesen veszélyt jelenthet ránk, mert a viselkedését nem ismerjük, megjósolhatatlan számunkra. Tehát a vizsgálatok szerint a homoszexuálisok elkerülése természetes reakció eredménye, egy adaptív viselkedés, ami evolúciós okokra vezethető vissza. Klinikusként azt gondolom – az evolúciós pszichológusokkal egyetértve -, miként a homoszexualitást sem tudjuk pontosan, minek a hatására alakul ki – többdimenziós esetről van szó. A homofóbiát sem lehet csak evolúciós aspektusból megközelíteni.”
„A másság elfogadása, a diszkrimináció és a homofób társadalmi kirekesztési törekvések visszaszorítása nemcsak a saját kultúránkban ütköző zóna. Szociálpszichológiai szempontból érdemes más országokat, például az amerikai társadalmat is figyelemmel követnünk e téren. A homoszexualitás 1973-ban ugyan lekerült az amerikai pszichiáterek hivatalos betegséglistájáról, ám George Weinbergnek a ‘Társadalom és az egészséges homoszexuális’ című könyve publikálásával (1972) kezdett csak pszichiáteri szakmai körökben megjelenni. Az amerikai társadalmat természetesen folyamatosan izgalomban tartja ez a téma. Gondoljunk csak Tom Hanks nagy sikerű filmjére, a Philadelphiára: egy jól menő nagyvállalat tehetséges ügyvédje homoszexuális. Sikerül egészen addig titokban tartania szexuális másságát, amíg meg nem támadja az AIDS. A látható jelek miatt a vállalat elbocsátja a főszereplőt, koholt vádak alapján. A példáknak ezzel még nincs vége; Sam Mendes Amerikai szépség című filmjében – pont a film csattanójaként – a homoszexualitást minden mértékben tagadó, ultramacsó, fasiszta, autoriter apa mégis elárulja a homoszexualitás iránti vonzalmát.”
„A fenti gyors kitekintés is rávilágít arra, hogy a kérdés sokkal összetettebb, globálisabb, hogy ne csupán lokális keretek között vizsgáljuk. A válaszok inkább az anyai psziché alapjaiban rejlenek, miszerint a magzat egészsége, egész lénye feleljen meg az alapvető sematikus elvárásoknak, életképes sémáknak. A továbbélés, a folytonosság, a szülők eleven kiteljesedése testesüljön meg benne. Összességében tehát egy olyan zsigeri, össztársadalmi jelenséggel állunk szemben, amely egyidős az emberiséggel, maximálisan megtestesíti az anyák alapvető ösztönös szempontját; miszerint gyermeküket a legtökéletesebbnek és minden tekintetben a jövő feltétlen zálogának szeretnék látni.”
Fessler Emma, Skultéti-Szabó Katalin
www.life.hu