Mostanra gyökeresen átalakult a házasság megítélése. A múlt századig megóvandó értéknek számított, mostanra akár a szélsőségesebbek koloncként tekintenek az egész intézményre. Régen nem csupán a vagyonok egyesítése volt a cél, hanem egy erős szövetséget, stabil bástyát is láttak benne, ami az élet viharai során védelmet nyújt. A rokoni kapcsolatok hatása és az a fegyvertény, hogy nem egyedül kell megküzdeni a rendkívül nehéz problémákkal, összetartónak bizonyult. A házasság dimenziói megváltoztak.
Habár, szerencsére, most is sokan gondolkodnak így, de ugyanakkor nagyon hangsúlyossá vált a fogyasztói szemlélet. Ha valami nem tetszik a másikban, akkor el lehet válni. A közös gondok megoldása ezzel egy csapásra leértékelődött illetve teljesen más életstratégiára változott. A konfliktusból és egyben a házasságból történő kilépés nem igényel kreatív és néha időigényes (konfliktuskezelési) módszereket, türelmet, empátiát, ami látszólag leegyszerűsíti a dolgot. Azonban a végeredmény is sokkal nagyobb roncsoláshoz vezet. Olyan, mintha nem gyógyítani akarnánk egy sérült végtagot, hanem azonnal csonkolnánk. A lelki csonkítás azonban a legnagyobb károkat a hátrahagyott gyerekek lelkében okozza.
Abszurd, hogy évekig, évtizedekig éljük az életünket egy ember mellett, majd váltunk, mintha lejárt volna a szavatossága. Új párt választunk, újraházasodunk, és egy lezárt fejezetnek tekintjük az előzőt, amely egy korábbi életszakaszhoz tartozott. De ezeket az etapokat valójában soha nem tudjuk lezárni, ha van közös gyerekünk. A gyerek pedig személyiségében hordozni fogja az általunk elrontott vagy meg nem oldott problémák okozta sebeket. Ezzel egész életünkben utódunk problémáin keresztül szembesülni fogunk.
Az emberek a monogámia és az önzés irányába tolódnak. Nem akarnak és nem szeretnek felelősséget vállalni, miközben a kiteljesedés és az élet értelme nem a monogámiához tartozik.
A pszichológus kompetenciája, hogy a házassági válságok, krízisek áthidalásában, megoldásában segítse a párokat.